A Soproni Egyetem múltjának különleges fejezetei elevenedtek meg a könyvbemutatón

Ifj. dr. Sarkady Sándor „Őrtüzek!” Vancouverben Diákélet, selmeci diákhagyományok „UBC Sopron Division” (1956–1961) című könyve a Kanadába került soproni hallgatók életét és közösségük megszületését idézi fel, míg Fenyvesi Anna, Donald W. Peckham, Bakos Réka és Venkovits Balázs Őhazai gyökerek, újvilági erdők – Az ’56-os soproni erdészek öröksége című munkája az emigráció emberi, társadalmi és kulturális következményeit vizsgálja.

Elsőként ifj. dr. Sarkady Sándor történész, a Soproni Egyetem tudományos kutatója mutatta be kötetét, a beszélgetésben Vörös Ákos volt segítségére. A könyv címe már önmagában is sokatmondó, hiszen az őrtüzek a soproni egyetemi közösség történelmi emlékezetének fontos jelképei, amelyek az összetartozást, a hűséget és a hagyományok őrzését fejezik ki.

Az egyetem Botanikus kertjében álló őrtüzek emlékműve az 1921-es eseményekhez kötődik, ugyanakkor az 1956-os forradalom idején is különleges jelentőséget kapott. Október 22-én a soproni egyetemisták a Sotex Kultúrházban (ma GYIK Rendezvényház) fogalmazták meg forradalmi követeléseiket, majd az őrtüzekhez vonulva tettek hitet elképzeléseik mellett.

Az 1956-os forradalmat követően több mint 220 erdész- és bányászhallgató hagyta el Sopront, akik közül sokan Kanadában találtak új otthonra. Az 1956. végén útnak induló hajó fedélzetén olyan fiatalok utaztak az ismeretlenbe, akik néhány héttel korábban még a soproni egyetemi élet mindennapjait élték. Magukkal vitték szakmai tudásukat, emlékeiket, barátságaikat és azt a különleges hagyományvilágot, amelyet a selmeci diákság örökölt elődeitől.

Vancouverben új fejezet kezdődött életükben, hiszen a University of British Columbia falai között létrejött az UBC Sopron Division, amelynek hallgatói 1957 és 1961 között magyar nyelven folytatták tanulmányaikat, és magyar nyelvű diplomát is szereztek. Az oklevelek egyik különlegessége, hogy a végzetteket magyarul nyilvánították okleveles erdőmérnökké, és ugyan hazai diplomájuk elismerésére évtizedeket kellett várniuk, szakmai tudásukkal a világ számos országában megállták a helyüket.

A könyv egyik legérdekesebb része azt mutatja be, hogyan sikerült a fiataloknak az új környezetben is életben tartaniuk a selmeci hagyományokat, az idősebb hallgatók hogyan ismertették meg a fiatalabbakat a szokásokkal, a közösségi élettel, az énekekkel és a diákrendezvényekkel.

A könyvben rengeteg dokumentáció van, ami nem véletlen, hiszen Sarkady Sándor, több mint két évtizeden keresztül gyűjtötte az adatokat, tartotta a kapcsolatot a Kanadában és az Egyesült Államokban élő egykori hallgatókkal, számos személyes emléket, fényképet, levelet, korabeli dokumentumot begyűjtve. A kötetben helyet kapott a vancouveri soproni diákkör 1958-as folyóirata, a Teríték is, amely eredeti példányok alapján enged betekintést az egykori közösség mindennapjaiba.

A fényképek és visszaemlékezések révén olyan emberek is megelevenednek a lapokon, akik meghatározó szerepet játszottak a hagyományok továbbadásában.

A második kötet egészen más nézőpontból, mégis hasonló érzékenységgel közelít az 1956-os eseményekhez. Fenyvesi Anna, Donald W. Peckham, Bakos Réka és Venkovits Balázs közös munkája, az Őhazai gyökerek, újvilági erdők – Az ’56-os soproni erdészek öröksége az egykori soproni hallgatók és leszármazottaik történetén keresztül mutatja be a kivándorlás következményeit.

A szerzők arra vállalkoztak, hogy a személyes emlékeket szélesebb történelmi összefüggésbe helyezzék, és megmutassák, milyen örökséget hagyott maga után ez a különleges nemzedék.

A könyv egyik legfontosabb sajátossága, hogy a történelmet hétköznapi emberek szemszögéből vizsgálja. A nagy történelmi események helyett az egyéni sorsokra, a családok döntéseire, a beilleszkedés nehézségeire és a következő generációk életére helyezték a hangsúlyt. A mikrotörténelmi megközelítésnek köszönhetően az olvasó egészen közel kerülhet azokhoz az emberekhez, akiknek életét 1956 gyökeresen megváltoztatta.

A kutatás során 55 interjú készült Kanadában és az Egyesült Államokban élő egykori erdészekkel, családtagjaikkal és leszármazottaikkal, emellett a szerzők a Sopronhoz kötődő személyeket, egyetemi polgárokat, oktatókat és hallgatókat is megszólaltatták. Áttanulmányozták a Kapocs című folyóirat 83 számát, amely mintegy háromezer oldalnyi korabeli anyagot jelent, továbbá családi fényképalbumokból, archívumokból és korábban megjelent visszaemlékezésekből is dolgoztak. A könyvben több olyan fénykép is helyet kapott, amelyet korábban még nem publikáltak.

Arra is kitértek, hogy az 1956-os magyar menekültek milyen körülmények között érkeztek Kanadába. Hallhattuk, hogy az országba 1956–1957-ben több mint 38 ezer magyar jutott el, ami a kanadai bevándorlástörténet egyik legjelentősebb magyar vonatkozású hullámát jelentette.

Rengeteg korábban emigrált magyar segítette őket, de az újonnan érkezők számára az első időszak így is számos kihívást tartogatott. Meg kellett tanulniuk az angol nyelvet, el kellett igazodniuk egy idegen országban, és új egzisztenciát kellett teremteniük.

A kötet egyik különösen érdekes fejezete a nyelv és az identitás változásával foglalkozik. A szerzők bemutatják, hogyan alakult át a magyar nyelv használata az emigráns családokban generációról generációra. Míg az első nemzedék még elsősorban magyarul beszélt, gyermekeik már gyakran mindkét nyelvet használták, az unokák pedig sok esetben már inkább angolul kommunikáltak.

A gyors nyelvi változás hátterében a beilleszkedés, az angol nyelvű oktatás és munkavállalás, valamint a magyar közösségi intézmények földrajzi távolsága is szerepet játszott. A könyv érzékletesen mutatja be, hogy a sikeres újrakezdésnek olykor ára is volt, hiszen miközben az egykori soproni diákok szakmailag és társadalmilag beilleszkedtek új hazájukba, a magyar nyelv és egyes hagyományok továbbadása egyre nagyobb kihívást jelentett.

A szerzők ugyanakkor arra is rámutatnak, hogy a gyökerekhez való kötődés sokféle formában fennmaradt. A családi történetek, a soproni látogatások, az egyetemi kapcsolatok és a közös megemlékezések mind hozzájárultak ahhoz, hogy az utódok is megismerjék felmenőik múltját.

A két könyv bemutatójának egyik legmeghatóbb gondolata az volt, hogy az 1956-ban szétszakadt soproni közösség története valójában ma is folytatódik. Ezt különösen szépen érzékelteti a második kötetben bemutatott két fénykép. Az egyik, 1957 februárjában készült Vancouverben, és az új életüket éppen elkezdő egykori soproni diákokat ábrázolja. A másik felvétel 2026 októberében, a vancouveri október 23-i megemlékezésen készült. A két kép között közel hét évtized telt el, a szereplők és a generációk megváltoztak, az összetartozás érzése azonban megmaradt.

Fotók: Robai Péter